Mindenekelőtt egy alapkérdést kell eldönteni: érdemes-e EU-tagnak lenni, vagy sem?

A válasz egyértelműen igen! Még az olyan nagy tagállamoknak is, mint az Egyesült Királyság, vagy Németország – hogy azután a kisebb, szegényebb, felzárkózó országokról, mint Magyarország ne is beszéljünk. Hiszen mit ad az EU? Először is békét a tagállamok között: ne feledjük, a XX. században két világégés is Európából indult ki, s 1945 után többek között erre reagálva, az újabb fegyveres konfliktusok esélyének megakadályozására jött létre az integráció gondolata. De OK, higgyük azt: európai konfliktusok ma már nem fenyegetnek, erre ma már nem érdemes hivatkozni, az EU ilyen szerepe ma már érdektelen. Azonban számos más tényező is van, amelyek mind-mind a tagság mellett szólnak. Hiszen például a „fejlett Nyugaton” kívül eső zónákban viharos sebességgel fejlődnek egyes államok, lassan komoly befolyásra téve szert a világgazdaságban. (Elég csak a BRICS-államokra, azaz Brazília, Oroszország, India, Kína és Dél-Afrika együttműködésére utalni.) Egy ilyen, több milliárd fős felvevőpiacot jelentő gazdasági zónával szemben az EU-t alkotó államok önállóan, egymástól függetlenül labdába sem rúghatnak: ahhoz, hogy érdekeiket egyáltalán számításba vegyék, hogy legyen esélyük a világgazdaság folyamatainak alakítására, közösen kell fellépniük. Mint egy nagyobb közösség, az EU tagjaiként. Vagy egy másik tényező: a mai világ legfontosabb problémái (klímaváltozás, környezetszennyezés, stb.) globális jellegűek, amelyekkel egy-egy ország önállóan nem tud megbirkózni. Itt is összefogásra, egy egységes, nagyobb szervezet nyújtotta támaszra van szükség. S végül jöjjön még egy ok, ami ráadásul kimondottan a mi régiónkra, Kelet-Közép-Európára (s így Magyarországra) vonatkozik: az EU-tagságunknak köszönhetjük, hogy évről évre eurómilliárdokat kapunk a fejlett nyugati uniós országoktól felzárkózásunk segítésére. Ugye értjük? A nyugati EU-tagok saját pénzük egy részét önként átadják nekünk, hogy segítsenek a fejlődésünkben! Ugyan kitől fogunk ilyen nagylelkű támogatást kapni, ha kilépünk az EU-ból? S itt most ne hivatkozzunk arra, amit Orbán meg a többi fideszes politikus szokott emlegetni, hogy ez a pénz „jár” nekünk, mert mi meg a Nyugatnak odaadtuk a piacainkat, s a nyugati cégek eladhatják nálunk termékeiket – s ezzel a Nyugat sokkal többet nyer, mint amit alamizsnaként nekünk átutal. Ugyanis Magyarország nem adta oda piacát a nyugati cégeknek: a magyar emberek döntöttek úgy, már a rendszerváltás elején (sőt, már a 70-es, 80-as években), hogy ha csak tehetik, nyugati termékeket vásárolnak, mert jobbak, esztétikusabbak, megbízhatóbbak, mint a hazai, vagy a KGST-s produktumok. A magyarok Trabant helyett inkább Opelt vettek – s nem azért, mert Magyarország „viszonzásképp” odaadta piacát a Nyugatnak, hanem mert ezt akarták. S akkor is Opelt vettek volna, ha be sem vesznek minket az EU-ba. Szóval ezt a két dolgot nem lehet egymás mellé tenni, az egyiknek semmi köze a másikhoz.

Tehát mindebből nyugodtan levonhatjuk a tanulságot: sokkal jobban járunk, ha az EU tagjai vagyunk, mint ha nem. A britek most mégis ellenkezően döntöttek. Hülyeséget csináltak. Ezért a hülyeségért mindenekelőtt David Cameron kormányfő a felelős, aki kiírta a népszavazást – s íme, el is bukta. Népszavazást tartani ugyanis csak olyan témában szabad, ahol a választók racionálisan tudnak mérlegelni, s ennek alapján az eszük alapján dönteni. A brit EU-tagság viszont tipikusan olyan téma, ahol az érzelmek dominálnak. A britek jó részét meghülyítette a Brüsszel-ellenes brit sajtó, ami az EU-s szabályozást mindenféle mondvacsinált ürügyekkel nap mint nap próbálta kigúnyolni. S meghülyítette sok brit vezető politikus is, akik – mellesleg Orbánékhoz hasonlóan – mindig Brüsszelre, az EU-ra hárították a felelősséget, ha valamilyen népszerűtlen lépést kellett tenniük.

A brit szavazók mentségére szolgáljon, hogy országuk két szempontból azért sajátos helyzetben van. Egyrészt Nagy-Britannia soha nem akart részt venni a teljes integrációban: ők alapvetően a Közös Piacba léptek be, s amikor az uniós együttműködés ezen túllépett, egymás után kérték (és kapták) a mentességet. Azaz bizonyos mértékig érthető, hogy most a kilépés mellett döntöttek. Másrészt Nagy-Britannia a maga sajátos földrajzi helyzete miatt (szigetország, nagy hajóflotta, közvetlen kapcsolatok az USA és a világ összes tengerparti országa felé) EU-tagság nélkül is folytatni tudja majd kereskedelmét: rosszabbul megy majd nekik, de nem omlanak össze. Másrészt történelmi hagyományaik, a volt gyarmatbirodalom országaihoz fűződő szoros viszony miatt náluk a „keleti” és „déli” nyitás nem pusztán szlogen, de tény: megvannak a gazdasági kapcsolataik ezekkel az országokkal, s ezeket meg is tudják őrizni.

No de mi lesz Magyarországgal a Brexit nyomán?

Az előzőekből láthattuk: óriási hülyeség lenne, ha a brit példán felbuzdulva Orbán megpróbálná hazánkat kiléptetni az EU-ból. Ennyire mellesleg ő sem bolond: hiszen ha kilépnénk, hogy tudnák tovább folytatni Orbán és körei az EU-ból jövő pénzek ellopását?

Ám kilépés nélkül is lesz néhány hátrányos következmény. Nagy-Britannia az EU egyik nettó befizetője volt: azaz többek között tőle is jöttek pénzek Magyarország felzárkóztatására. Ez a britek kilépése miatt megszűnik majd, de legalábbis jóval kisebb összegre zsugorodik – ez biztosan kellemetlen fejlemény számunkra. Emellett a brit kilépés gazdasági hatásaival is számolni kell: a becslések szerint a Brexit miatt legalább 0,3 százalékkal csökkeni fog a magyar GDP növekedése. Ami az idei első negyedévben már így is a béka feneke alatt volt (Görögország után a miénk a második legrosszabb adat az EU-ban): ennyit arról, hogy a „magyar reformok működnek”.

Ugyanakkor Magyarország számára lesz néhány pozitív fejlemény is - mellesleg mind-mind olyan, ami Orbánt kellemetlen helyzetbe hozza. (Hát ide jutottunk: Magyarország számára az a jó, ha Orbánt a nemzetközi porondon sikerül megfékezni.) Először is a brit népszavazás megmutatta, hogy a magyar kormányfő nyugati befolyása nulla: egyedüli EU-vezetőként hirdetést jelentetett meg hétfőn egy brit lapban, a Brexit ellen kampányolva, s a szavazók magasról tettek a véleményére. Ennyit arról, hogy az általa fizetett hazai „propagandistái” és „politológusai” szerint Orbán a nemzetközi porondon már Angela Merkel német kancellárral áll egy magasságban, sőt talán már nála is befolyásosabb….

Emellett az is pozitívum, hogy a britek kilépésével Orbán elveszti egyetlen fajsúlyos szövetségesét az EU-n belül – értve ezen azt, hogy a nagy EU-tagállamok közül eddig a britek voltak azok, akik fékezni próbálták az integráció elmélyítését, s akiknek „farvizére” felülve Orbán is megpróbálkozhatott az aknamunkával. Most magára maradt. Illetve ezentúl legfeljebb a visegrádiakra támaszkodhat az EU-t bomlasztó tevékenységében: ám a visegrádi államok befolyása meg sem közelíti a világ ötödik legnagyobb gazdasági hatalmának számító Nagy-Britanniáét.